Nem is tudom hol kezdjem. Talán ott, hogy ötvenhat évvel a hátam mögött még mindig nem érzem magam "érettnek" bizonyos vadfaj elejtéséhez. Ilyen például a gímbika bőgésben. Az igazi nagyvadak közül, amire szeretnék vadászni inkább a muflon vagy a dámbika. Hiányzik még az őz üzekedésben történő vadászata is, de ezzel valahol úgy vagyok, hogy én se szeretem, ha zaklatnak. A dám és gím ebben más, mivel a vadászati idénye kimondottan az üzekedésre esik, igaz a selejt egyedek idényen kívül is vadászhatók. Tehát azért van még kihívás.
Már úgy két éve beszélgetünk róla, hogy egy dámbikát szeretnék terítékre hozni, de valahogy mindig sikerült lebeszélni magam erről. Igazából az idei születésnapomon elejtett bak volt az igazán meghatározó, mivel Krisztián - a kísérő vadász – már „életbak” -nak nevezte. Ha már valaki egy ilyen bakot ejt el, akkor már más, nagyobb trófeájú vadra is érettnek kell lennie. Természetes, hogy azért az élet is hozzájárul néha a szerencséhez. A hónap elején műtöttek egy apró, ám nem éppen jóindulatú daganattal a szememnél. Sokáig, még a mostani vadászat előtt is kötés volt a szememnél, ami azért kicsit zavart a látásban és persze pont annál a szememnél, amivel céloznom kellene. Előző héten már egyszer voltam Ballán, mert a csapatépítőnk pont Parádon volt, ebből adódott, hogy próbáljuk meg.
Röviden… az élmény, terület szép volt, de eredménytelenül zártuk a napot. Jó alkalom volt még a hivatásos vadásszal is megismerkedni. Az eredménytelen vadászat után megbeszéltük a hosszú hétvégéből a szombati napot, de az időjárás nem kedvezett a lapátosok vadászatához, ezért áttettük hétfőre. Vasárnap összekötöttem a kellemest a hasznossal, ha már egyeztetni kell Halmi Petivel, akkor fotózok is egyet barcogásban, így a megfelelő előkészületeket igyekeztem megtenni a vadászatra. Megnéztem milyen egy dámbika :D
Vártam a hétfőt, mint a gyerekek a Mikulást. Jól esett, hogy nem reggelre, hajnalra kellett menni. Imádom, mikor kel fel a nap és bíborra festi az eget, valamint a narancssárga összes színe visszaköszön. Az őszi erdőn ez különösen jól mutat.
Délután felkerekedtünk, már az öltözékem is úgy próbáltam összeállítani, hogy méltó legyen egy esetleges első dámbikához. Valamiért nem kalapban és ingben járok vadászni, de az elsőkért igen. Az évek során így alakult. Picit előbb érkeztünk meg, de Tomira sem kellett sokat várni. Gyors pakolás, Tamás elmondta a tervezett utat és hogy mi várható. Indulás! Nagyon közel van a faluhoz a vadászterület, alig autóztunk pár percet. Az úton meglátszódott az elmúlt napok esőzése, gyalogosan elég nagy kihívást jelentett volna.
Kiszálltunk a kocsiból és elindultunk az erdőbe. Hangulatos kis alagút vezetett be, igaz szederből, de adta a hangulatot. Tomi már az elején mondta, hogy a kisebb emelkedőt majd egy picit nagyobb kaptató követi. Folyamatan figyeltem, füleltem. Ha itt megjelenik valami, egy új kihívás elé fog támasztani az biztos. Vagy domboldal, vagy völgy a lő irány. Egyik se olyan könnyű, pláne, ha sűrű vékony akácos tölggyel vegyítve. Lassan haladtunk, recsegett ropogott alattunk a makk, apró ágak és minden, ami csak ellenünk lehet. Távolban megpillantottunk két valamit, majd kiderült jó helyen járunk, dámok. Egy fiatal spíszer és egy tarvad. Megvártuk, míg maguktól szép lassan eltávolodnak és ezután mentünk tovább. Távolban halk barcogás… megérkeztünk, ezt vártuk. Megjött az igazi októberi hangulat. Tamás javaslatára követtük a hangot, hogy lássuk a tulajdonosát. Mély igazi harcos hangja volt. Ahogy közeledtünk egyre erősödött, de nem láttuk. Verekedés hangja, majd erőteljes barcogás ismét. Izzott a levegő, amiből semmit se láttunk. Idegőrlő pillanatok voltak. Óvatosan mentünk, loptuk a távolságot. Egy kis domb mögött volt, próbáltunk a lehetőségekhez mérten feljebb és közelebb menni. Álltunk és vártunk türelmesen, majd kicsit már türelmetlenebbül. Elindult már lefelé a nap is és a domb horizontján feltűnt a hang tulajdonosa. Tamás csak annyit súgott, ez a tied, ezt vártuk. A mondat végét szinte már nem is hallottam mert a vadászláz eluralkodott a testemen. Folyamatosan csak a fejét láttuk, vagy csak a lapát egy részét. Nem láttunk vitális felületet belőle. Mentünk vele hol jobbra, hol balra. Persze ebből sohasem sül ki jó dolog. Először Tomi lépett egy ágra, ami akkorát reccsent, hogy még mi is összerezzentünk.
A bika elhallgatott.
- Elment. Nem baj, Diana ezt sorsolta.
- Megszólalt, mégis itt van.
Kezdődött elölről az izgalom, az izgatott várakozás. Megint feltűnt az agancs sziluettje a lemenő nap fényében, megint mentünk jobbra, majd balra. Mintha a sors úgy akarná, én jöttem a sorban. A lőbotot kétszer is nekivertem egy fának, mert elsőre biztos túl halk volt.
A bika újra elhallgatott.
- Na most tuti elment.
- Vártunk…
Úgy jó tíz perc múlva megszólalt újra. Hát ilyen nincs… Mindkettőnk légzése igen szapora volt, hogy a gondolataimat nem is hallottam. Tamás hol látta, hol nem látta a bikát. Azt tudtuk, hogy lőhető. Megbeszéltük, ha olyan helyzetben vagyok, hogy a testet megfelelően látom nyugodtan lőhetek. Elindult nekünk balra, ahol már nem láttam, Tomi sem. Egyszer csak megláttunk egy tehenet, amitől titkon tartottunk, nehogy az legyen a tarvadak mennek előtte, mert akkor hamar „lebukunk”. A tehén ki is szúrt minket. Figyelt folymatosan. Kockáztattunk, a lőpoziciómat meg kellett változtatni, mert takarásban voltam. Sikerült. Fülembe súgta Tomi, hogy jön a bika szembe, ha tudom lőjek, de addigra már lőttem. Ritkán látok ennyire szép találat jelzést. Tipikus szívlövésjelzés volt. Nem ment messze a rálövés helyétől, úgy tíz métert. Csodálatos! Álltam és csak néztem, alig tudtam betelni vele. Igazából még most sem tudtam feldolgozni. Csodás trófea.
