Jack London
január 25, 2013
Maradjunk továbbra is a könyveknél, filmeknél. Ki ne ismerné Jack Londont? Műveiből a két leismertebbet kiragadva mindenkinek beugrik. Egyik nagyszerű könyve (film is) a Fehér agyar, valamint A vadon szava. Meg van ugye? Kevesen tudják róla, hogy élete sem volt hétköznapi. A legaljáról kezdte, de mindig az első szeretett volna lenni. Nehezen viselte a csődöt, az alkoholba menekült, 40 évesen ragadta el a halál. Gyerekkoromban teljesen más képet festettem magamnak róla. Valamiért mindig egy szakállas öreg bácsi jutott eszembe, aki a sarkkörön kutyaszánnal az alaszkai vadont járja, aranyat keresve. Ebből is látszik, mely könyvei voltak számomra a legkedvesebbek. Könyveiben leginkább egyik központi témáját boncolgatja: állat és ember együtt létezését, viselkedését egy olyan világban, melynek törvényei mindenkire vonatkoznak. A legfontosabb erények: bátorság, erő, tisztesség, önfeláldozás, szeretet is csak akkor érvényesül, ha összhangban vannak a természet rendjének alaptörvényeivel.
Lássuk először is a puszta tényeket. Jack London (John Griffith Chaney), (San Francisco, Kalifornia, 1876. január 12. – Glenn Ellen, Kalifornia, 1916. november 22.) amerikai író, elbeszélő.
Jack London az egyik első világirodalmi rangú amerikai író, népszerűsége mind a mai napig töretlen. Az emberi társadalom megreformálásáért küzdött, legkedvesebb szereplői vakmerő kalandorok, „éneklő” és „beszélő” kutyák, legkedvesebb színterei erdő és tenger.
Apja vándor asztrológus volt, annak törvénytelen gyerekeként jött a világra. Röviddel születése után anyja feleségül ment John Londonhoz. Gyermekévei mély nyomorban, kemény munkával és szenvedélyes olvasással teltek.
Már 13 évesen napi 12-18 órát dolgozott a konzervgyárban, s gyakorlatilag ő tartotta el családját. Menekülést keresve ebből a robotéletmódból, régi dajkájától, Virginia Prentiss-től kért kölcsön, s a kölcsönpénzből bárkát vett, amivel osztrigakalóznak csapott fel. Igencsak veszélyes életmód volt ez, ugyanis az osztrigaőrök nemegyszer a kalózok után lőttek. Ebből a korszakból kezdődött ismerkedése „John Barleycornnal” (avagy az alkohollal), ahogy azt az Alkoholmámorban (korábban magyarul Sárga Sátán címmel jelent meg, az eredeti angol cím John Barleycorn) című művében olvashatjuk. Már itt kitűnik az a tulajdonsága, ami élete végéig meghatározza, bármit csináljon is, első kell legyen benne. Így ő kell legyen a legvakmerőbb osztrigakalóz, s a kocsmákban a legelső ivó, valamint legjobb cimbora, aki természetesen nagylelkűen fizet.
1893-ban elszegődött egy fókavadász hajóra, amely egész Japánig elment, s itt 17 évesen kiverekedte, hogy egyenrangúnak tekintsék a többi matrózzal.
Miután visszatért Amerikába, alkalmi munkákkal próbálkozott, így például felcsapott szenet talicskázni egy vasútállomásra, ahol két ember munkáját végezte el fél munkabérért, de megunta, s felcsapott hobónak Kelly hadseregében, s csavargásért 30 napig börtönbe is került. Kalandjait az Országúton című regényében örökíti meg.
Majd visszatért Oaklandbe, ahol lázas tanulásba kezdett, mint azt önéletrajzi regényében, a Martin Edenben olvashatjuk. Napi 19 órát tanult, alig evett és keveset aludt, végül sikeresen leérettségizett, s fél évet járt egyetemre is, majd anyagi okok miatt elszegődött mosodai munkásnak, ahol ő is elkapta az aranylázat, és Klondike-ba utazik sógora, James Shepard társaságában. Aranyat nem talált, de itt szerzett tapasztalatai alapján írja meg későbbi világhírű műveit. Ezért nagy árat fizetett, ugyanis elkapta a skorbutot, ami miatt négy fogát elveszítette, s valószínűleg későbbi betegségei egy része is innen eredtek. Sokat utazott, volt haditudósító is az orosz–japán fronton.
A tőle megszokott elszántsággal próbált meg írni és publikálni, s kezdett felívelni írói karriere, majd rendeződni anyagilag is az élete.
1900. április 7-én elvette Bessie Maddernt, nem szerelemből, hanem egyfajta ragaszkodásból, s mert meg van győződve róla, hogy életerős gyerekeik lesznek. Két gyerekük született, Joan es Bessie. 1903-ban tudósította Bessie-t, hogy elhagyja, s 1904-ben törvényesen is elváltak.
1905-ben elvetti Charmian Kittredge-t, aki Russ Kingman biográfus szerint „London lelki társa volt, mindig az ő oldalán és egy tökéletes társ”. London jachtján rengeteget utaztak, többek közt a Hawaii szigeteket, s Ausztráliát is meglátogatták. Ugyanebben az évben vásárolta meg London a Glen Elleni farmját.
Élete vége fele újra gazdasági válságba jutott, a farmja csődbe ment, alkoholizmusa és vesebetegségei legyengítették, míg végül morfiumtúladagolásban halt meg 1916. november 22-én. Máig vitatott, hogy öngyilkos lett-e, vagy nem. Azt az elméletet, hogy öngyilkos lett, főleg azok a regényei támasztják alá, ahol a főhős a végén öngyilkos lesz (Martin Eden, Tengeri Farkas).
A The Son of the Wolf (1900, magyarul Északi Odüsszeia címen jelent meg 1975-ben) című novelláskötete volt az, amely óriási sikert és világhírnevet szerzett neki. Mintegy ötven könyvet írt, amelyek hamar megjelentek más nyelveken is.
Műveiből számtalan – részben ifjúsági – film és tévésorozat készült. Néhány művét még életében filmre vitték, kettőben maga is játszott.
forrás: wikipédia
Mindenki kedvence
január 26, 2013
Ki is lehet az az író, aki kicsiny hazánkban hasonló értékeket képvisel, mint Jack London? Ki az aki hasonlóan az embert és természetet ábrázolja, oly hűen, hogy minden regényében szinte főszereplővé válik az olvasó? Legyen kicsi, vagy akár nagy. Szinte mindenki fel tud sorolni tőle három, négy regényt. Számos regénye még ma is kötelező olvasmány, mint gyakorló apa is tapasztalom, kisebbik lányom is szívesen olvassa őket. Na? Valaki? Igen, ő Fekete István (Gölle, 1900. január 25. – Budapest, 1970. június 23.) író, számos ifjúsági könyv és állattörténet írója. Az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelője. Jókai mellett, minden idők legolvasottabb magyar írója. Napjainkig közel tíz millió példányban adták ki műveit magyar nyelven.
1900. január 25-én, a Somogy megyei Göllén született, Fekete Árpád tanító, és Sipos Anna első gyermekeként. Az akkori kor szokásának megfelelően keményen nevelték. Az elemi iskola első négy évét szülőfalujában, az ötödik évet már Kaposváron kezdte el, ahová egy év múlva a család is költözött. Első „vadászélményeit” már nagyon fiatalon szerezte, ahogyan a Ballagó idő című életrajzi regényében is említi.
1923-ban felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára. Dunántúliként nem érezte jól magát az Alföldön, visszavágyott a dimbes-dombos dunántúli tájra. A Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait, ahol 1926-ban mezőgazdászként végzett. A Szigetköz és a Hanság, valamint, a Lajta több ágával, a hatalmas kiterjedésű gyönyörű park, Fekete Istvánt is megihlették. A Szigetköz pedig később is kedvenc területei közé tartozott, illetve az 1968-ban megjelent Barangolások c. könyvét egykori iskolájának ajánlotta.
Tanulmányai befejeztével Bakócára került, gróf Mailáth György birtokán kapott segédtiszti állást. Itt ismerkedett meg Piller Edittel, akivel házasságot kötött. Ajkára költöztek, itt kapott állást vezető gazdatisztként, a holland származású, disznókereskedőből lett földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokán. Munkája alatt fellendült a birtok, hírnevet szerezve neki és gazdájának egyaránt. Tej- és sajtüzemet szervezett az uradalomban, valamint szeszfőzdét is irányított. Mint az ajkai nagybirtok főintézője búzavetőmagot nemesített, eredményei országos visszhangot keltettek, az Országos Állattenyésztési Kiállításokon rendszeresen díjat nyertek az irányítása alatt tenyésztett merinói kosok.
Gyermekei gazdatiszti időszakában, Ajkán születtek, lánya, Edit 1930-ban, fia, István 1932-ben.
Évente kétszer-háromszor baráti társaságával napokra – vagy néha egy-két hétre – eljárt Erdélybe, a Börzsönybe, a Bükkbe vagy egyéb vadregényes helyekre vadászni. A barátok és vadásztársak Kittenberger Kálmán a világhírű Afrika-vadász, író és a Nimród című vadászújság tulajdonos-főszerkesztője; Csathó Kálmán író, gróf Széchenyi Zsigmond világhírű Afrika-vadász és író; dr. Vertse Albert a Madártani Intézet igazgatója; Tőrey Zoltán a Magyar Filmiroda igazgatója; gróf Wass Albert földbirtokos, író. Gazdatiszti munkája mellett vadászati témában írogatott is, cikkei a Nimród vadászújságban jelentek meg.
1936-ban megírta az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság történelmi regénypályázatára A koppányi aga testamentumát, amellyel első lett. 1939-ben a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségű regény pályázatán, melyre összesen 193 író küldte be pályaművét, a Zsellérek című regénye kapta a 3000 pengős első díjat. Csak a rendszerváltozás után 1994-ben jelent meg újra, csonkítatlan formában, mivel a regényben bemutatja a vörösterrort.
Beválasztották a Kisfaludy Társaságba, Társaság bírálóbizottsága, az ország 15 legjelentősebb és legtehetségesebb írója közé rangsorolta Fekete Istvánt.
1946 tavaszán tiltó listára került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írottak miatt és a politikai rendőrség, az ÁVO is bántalmazta emiatt. Az 1949. tavaszi „tisztogatásig” Budapesten, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, ahol több mint egy tucat teljesen új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet írt és rendezett. Ezután politikai okokból könyveit nem adták ki, állandó állást sehol nem kapott, alkalmi munkából tartotta el családját, majd tanári álláshoz jutott a kunszentmártoni Halászmesterképző Iskolában. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csupán az Új Ember és a Vigilia fogadta szívesen írásait, ekkoriban ez nagy egzisztenciális segítséget is jelentett. A két egyházi lap közönsége szívesen fogadta a polgári középosztály egykori lapjainak népszerű szerzőjét, és ennek jeleként folyamatosan gyarapodó olvasótábora lett a következő két évtizedben.
1955-ben a Halászat című könyvét tankönyvként adták ki. Ezután számos kiváló ifjúsági regényt írt, melyekben az ember és a természet igazi viszonyát hűen ábrázolta.
1960-ban József Attila-díjjal tüntették ki a Tüskevár című regényéért. Több regényéből készült sikeres film, így a Bogáncs, a Tüskevár és rajzfilmen a Vuk.
Hetvenedik születésnapjának méltó megünnepléseként megkapja a Munka Érdemrend arany fokozatát. Nagyon erős dohányos volt, ami miatt 1968-ban már kapott egy szívinfarktust. 1970-ben újabb infarktus következtében halt meg Budapesten.
Következő "vendégem" Homoki Nagy István filmrendező, jogász lesz.
Homoki Nagy István
Lassan teljes lesz a kép, hogy miért is vonzódom ennyire a természethez, kik azok az írók, filmrendezők, festők, fotósok, vadász-írók, természetbúvárok akik nagy hatással voltak, vannak rám műveikkel, alkotásaikkal. Vannak akikkel személyesek az élményeim, és vannak akikkel már sajnos nem lehetett az.
Már közel harmincöt éve, 1979. december 14-én hunyt el Homoki-Nagy István Kossuth-díjas filmrendező, érdemes művész.
Mezőtúron született 1914-ben. Tanulmányait Kecskeméten és Szegeden végezte.1937-ben jogi diplomát szerzett, ám közben rabul ejtette a természet és a madárvilág megfigyelése és fotózása, s miközben amatőr fotóssá és ornitológussá képezte magát, nemzetközi rangú természetfotóssá vált.
Ennek elismeréseként 1945-től az Országos Természettudományi Múzeum Sajtó és Fotóosztályának vezetője lett. A filmmel már hírneves természetfotósként került kapcsolatba. 1949- ben a Magyar Híradó és Dokumentumfilm gyárból felkérést kapott egy “madárfilm” készítésére.
Maga írta, fényképezte, rendezte műveit. Igen szerény körülmények között dolgozott, de kicsi stábjával, amely elsősorban feleségéből Zsoldos Zsuzsából és még néhány, szakmailag nélkülözhetetlen emberből állt, bejárta az ország szinte minden jellegzetes vidékét. Kutatta a Tisza menti füzesek életét, forgatott a Duna mentén, a Gemenci vadrezervátumban, a Kis-Balaton nádrengetegében, a Kiskunságon, a Kőrösök vidékén, a Vértes alján.
Már első, a figyelmet azonnal felkeltő rövidfilmjeiben is, amelyeket teljesen a madárvilágnak szentelt, ez a tendencia érvényesült (A Kis-Balaton nádrengetegében, 1949, A löszfalak madarai, 1950, Egy kerecsensólyom története, 1950), és ez folytatódott az 1951-ben készült egész estés Vadvízországban, amely az első hosszú magyar természetfilm. A film a Szeged melletti Fehér-tó madárvilágának életkörülményeit, életmódját és gazdag vízivilágát tárja nézői elé. A film mind itthon, mind külföldön osztatlan sikert aratott, nagy sajtóvisszhangot váltott ki.
Még régebben írtam a másik blogomban egy új, nagyszerű természetfilmesről Török Zoltánról, akit méltán lehet Homoki Nagy István utódjának nevezni. "A régi nagy sikerű Homoki Nagy István és Rácz Gábor filmek után ismét egy hazai természetfilm, Vad Magyarország - A vizek birodalma címmel, ami várhatóan nagy nemzetközi sikert is arathat. A filmet itthon még nem vetítették, április 20 -án lesz a bemutatója, de a video megosztókon lévő bemutatók fantasztikusak. Német és francia megrendelésre egy 43 perces változat készült"
Az első hosszú magyar természetfilmet hamar követte a második. A Gemenci vadrezervátum élővilágáról, vadjairól szóló Gyöngyvirágtól lombhullásig (1952) ugyancsak díjnyertes lett, 1953-ban Velencében I. díjat kapott.
A kékvércsék erdejében (1954) című filmjében a Hortobágy szélén elterülő, óháti tölgyesben tanyázó kékvércsék életét mutatja be. Pályája átmeneti korszakában, a hatvanas években készítette rövidfilmjeit, amelyeket nagy formátumú alkotásaihoz hasonlóan, áthat a magyar táj- és természet szeretete (Néma romok, 1961, Hervad már ligetünk, 1964, Erdei tó, 1966, Erdei pillanatok, 1966, Napfényes kertekben, 1967)
Közben Homoki az Alföld után a dunántúli táj szerelmese lett. A Vértes környékén elterülő Alcsútdobozon hosszú távra is berendezkedett a filmezéshez kicsi stábjával és népes állatseregletével. Ezek az élőlények a kutatót, a felfedezőt, a kísérletező alkotót új irányba terelték. Walt Disney állatszereplős rajzfilmjeire emlékeztető stílusban, de élő állatok “szerepeltetésével” kezdett dolgozni. Három évi kitartó és fáradságos munkával elkészült a Cimborák első része a Nádi szélben (1956), amely már nemcsak mozaikok összessége az állatvilágról, hanem kerek állatregény teljes dramaturgiával, filmmesével. Főszereplői Fickó, a vakmerő magyar vizsla, Pletyka, a kotnyeles tacskó és Nimród, a szelíd héja. Az ő izgalmas kalandjaikat követi nyomon a film a Kis-Balaton nádrengetegében.
1960-ban elkészült a Cimborák második része is, a Hegyen-völgyön, amelyben az első rész főszereplői mellett más állatok is megjelennek. Pályája utolsó szakaszában állatmeséket készített.Elkészítette a Pletyka délutánját (1964), majd a sztárrá lett kutyák után Csaklival, a csókával forgatta a Hej, csókát (1963), egy sasfiókával A sasfiókát (1963), egy tücsökkel A barna legénykét, (1964).
Elkészítette a többrészes Macskakalandot (1968) Pletykával a tacskóval a Kurtalábú pásztort (1970), majd a hetvenes években a Televízió számára a Plútó és Puck sorozatot, amelynek egy holló és egy mosómedve a főszereplői.
Itthon Kossuth-díjjal, Érdemes Művész címmel és a Munka Érdemérem Arany fokozatával jutalmazták munkásságát.
Nagygyörgy Sándor
január 28, 2013
Voltaképpen, aki miatt a nagyvadak fotózását választottam, aki inspirált, nem volt más, mint Nagygyörgy Sándor festő- és fotóművész. Gyermekkoromban több nagyvadas képe díszítette előszobánk, szobám falát. Nem is tudom hová tűntek el a sok költözés közben képei. Máig emlékszem egy gím bika portréjára, ami valamiért nagyon megfogott. Már akkor ámultam, hogy lehet egy bikáról ilyen közeli képet készíteni... Teljesen megbabonázott. Még blogom mottójának is a jegyzeteiből az alább idézett szöveget választottam. A közlés előtt még engedélyeztettem is Nagygyörgy Sándor jogutódaival, hogy feltehessem az oldalamra, amit akkor készségesen meg is tettek. Sokáig arra gyúrtam, hogy az ÉTF pályázaton elnyerhessem a nagyvad kategóriában a Nagygyörgy Sándor díjat. Mire lett akkora adatbázisom, hogy tudtam volna miből válogatni, addigra megszűnt ez a díj. Így erről lemaradtam sajna.
Röviden az életéről. Nagygyörgy Sándor Nyíregyházán született, 1933. július 3-án, a gyermekéveit Hódmezővásárhelyen töltötte. Érettségi után, a szegedi Pedagógiai Főiskola földrajz-rajz szakos diákja volt. 1953-tól a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán tanult, ahol Bernáth Aurél is tanára volt. 1960-ban már a Művészeti Alap tagja lett. 1968-tól kezdett fényképeket készíteni, s röviddel ez után, már a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja volt. A hetvenes évek közepéig szabadfoglalkozású festő- és fotóművész tevékenykedett. A hetvenes évek második felétől haláláig (1993. szeptember 9) a Nimród vadászlap munkatársa volt. 1981-től a Nemzetközi Természetfotós Szövetség alelnöke, valamint az Országos Magyar Vadászati Védegylet tagja volt.
"Mindig mélyen éreztem és átéltem azokat az eltéphetetlen kapcsokat, melyek élőlény mivoltunkban a társadalmi meghatározottságok mögött összekötnek bennünket a természettel és a létezéssel. A fényképezőgépet a festészet mellett mint a vizuális kifejezés egy másik eszközét kezdtem használni, mert rá kellett döbbennem arra, hogy az egyszeri természeti csodát az ecsettel nem tudom tetten érni. A természet turista fotó-milliárdok főtémája. Ez egyszerű: adott és mozdulatlan. Majd hozzámagyarázunk. De hol marad az élmény számos összetevője - a Tér, amely körülölel, a Mozgás, az elemek, a fa, a felhő mozgása, a saját mozgás. Az Akusztika. Az Illatok...? A vadfotózásban a természethez való közelítés önmagában is ellentmondásos. Bár kimeríthetetlen, egy-egy állat viselkedése szinte vég nélküli variációs lehetőséget kínál, a környezet, a saját nézőpont, a modellel való kapcsolatteremtés alig befolyásolható. Türelem! Mindig meglep, ha akár a természetfotózással, akár a képzőművészettel kapcsolatban felbukkan ez a szó. Nem értem, hogyan lehet türelemről beszélni egy Van Eyck képpel, vagy akár a természetfotózással kapcsolatban. A türelem soha nem tette volna képessé Eycket bámulatos képeinek megalkotására. A művességnek, a részletgazdagság egységének ilyen fokára a felfedezés, a megismerési vágy szenvedélyével lehet csak eljutni.. ." (részlet: Nagygyörgy Sándor jegyzeteiből)
A "300 kép az életműből" című magyar és angol nyelvű album, ahogyan a szerkesztő, Gera Mihály a bevezetőben írja, „a kérlelhetetlen felejtés elleni küzdelmet vállalta fel”. A könyv elején Nagygyörgy Sándor kréta- és tusrajzrajzaiból, valamint akvarelljeiből kapunk némi kis ízelítőt. Az alkotó aprólékosságát és felkészültségét mutatják azok az oldalpárok, amelyeken ugyanarról a tájról akár több év eltéréssel készült festmények és fotók kerültek egymás mellé. Továbblapozva még a gazdag életművet ismerők számára is csemegét ígérnek a mívesen megkomponált portré-, épület- és riportfelvételek. A legnagyobb helyet azonban nyilvánvalóan természeti képei kapták. A hazai tájak, valamint flóra és fauna mellett feltűnnek a tanzániai, finnországi, norvégiai, görögországi, erdélyi és Bajkál-tó környéki utazások művészi lenyomatai is. Külön figyelmet érdemelnek a Nagygyörgy Sándor kedvenc helyén, a Tisza-parti Mártélyon készült felvételek. Manapság, amikor a színes természetfotók dömpingjét éljük, üdítők a kiadványban szereplő fekete-fehér táj és vadképek. A kötetet Nagygyörgy Sándor jegyzetei, levelei, nyilatkozatai teszik teljessé, amelyekből egyértelműen kiviláglik, hogy személyében egy tudását az utókor számára átadni kész, nagy tapasztalatokkal rendelkező művészt tisztelhettünk. Hiányát a mai napig érzi a fotós- és festőtársadalom.
Következő "vendégem" Török András Mátyás festő, vadász író lesz.
Ecsettel és tollal
augusztus 20, 2022
Még szüleim révén ismerkedtem meg Török Andrással. Többször voltunk hajtóvadászatokon, én mint hajtó, András, mint kísérő vadász. Természetesen vele volt Szutyi is. Több akvarell képét és dedikált könyvét is őrizzük. Elbeszélései olvasmányosak, az olvasó teljesen beleéli magát a vadászat élményébe, az erdőjárásba.
Valamilyen szinten mindig is érdekelt a festészet. Nagyon szerettem feljárni Csergezán Pali bácsihoz a műterembe, láb alatt lenni. Jó volt nézni, hogyan lesz a vásznon lévő színes pacákból egy fantasztikus havas disznót, vagy pipacsban lévő fácánt, őzet ábrázoló kép. Különös adomány, ha valaki úgy tudja vászonra vinni a természetben látott, érzett hangulatokat, pillanatokat, hogy az a nézőben kihúzzon egy belső fiókot, előhívva egy kedves emléket, egy feledhetetlen hangulatfoszlányt, amit átélt az erdőt-mezőt járva. Ehhez nem elég a helyes színválasztás, az emberek, vadak, növények precíz ábrázolása; kell hozzá valami plusz, amire a festeni nem tudó ember csak csodálkozó fejcsóválással reagálhat. Hogy mi lehet ez a többlet? Nehéz lenne választ találni. Az "iparos" festő és a festőművész közti különbség leginkább a "puskás ember" és az igaz vadász ellentéthez hasonlatos. Definiálni nehéz, de érezzük, hogy nagy a két fogalom közti különbség.
Török András Mátyás képeit nézegetve is ez a dilemma jutott eszembe. Persze választ nem találtam, arra a kérdésre sem, hogy hogyan tudja egy művész nagyon érzékenyen és élesen látni és meghúzni azt a határvonalat, ami a giccs és a szépség között húzódik, mindezt úgy téve, hogy a nézőnek még véletlenül sem jut eszébe az előbbi szó. A kérdések hát pattogtak bennem, közben pedig csodálkozó fejcsóválással nézegettem Török András Mátyás képeit. A festőművészét, aki néha ír is.
"Engem minden érdekel, ami a vadászattal kapcsolatos, lételemem a természet kezdi bemutatkozását a festőművész-vadászíró. Több mint huszonöt éve vadászom már. Hogy festeni hogyan kezdtem? Bár családi hagyománnyal is indokolhatnám, hiszen édesapám, Török János grafikus és festőművész volt; az elsődleges kiváltó ok ennél prózaibb körülményekre vezethető vissza. 1990-ben munkanélküli lettem, ekkor kiköltöztem egy kis erdei kunyhóba, ahol három évig éltem, eléggé nomád körülmények között. Igazándiból pihenésképpen kezdtem el festegetni, teljes mértékben a magam szórakoztatására. Muray Róbertnek megmutattam ezeket a próbálkozásaimat, aki biztatott, inspirált. 1994-ben pedig már kiállításom volt Kecskeméten, majd Szentendrén. Ma 32 önálló kiállításon vagyok túl.
- Bemutatná néhány mondatban szakmai pályafutását?
- 1996-tól tagja vagyok az Altamira Egyesületnek, 1999-2000-ben Csergezán-diplomás voltam, 2000-ben az Őseink vadászati öröksége pályázaton 2. helyezett lettem, 2004-ben pedig megkaptam az Aranyecset Művészi Díjat. A VKE Művész Körének országos elnökségi tagja vagyok. Számos festményem található meg külföldi gyűjtők otthonában is, és amire még büszke vagyok: egy képem a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Vadászat a művészetben című állandó kiállításán is látható.
- Nemrég kiderült, hogy nemcsak az ecsettel, a tollal is jó barátságban van. Elég régóta vezetek naplót, és nagyon örülök, hogy ennek egy kivonata könyv alakban is megjelent. Az erdő szabadja lettem címmel. Ebben az írások mellett a fotók is saját készítésűek, merthogy fotózni is nagyon szeretek. Nemrégiben elkészült a második kötetem is, aminek Napfény és árnyéka lesz a címe. Ebben a vadászat árnyoldalait is szeretném megmutatni, okulásképpen. Ha minden igaz, jövőre ez a kötet is napvilágot lát.
- Ön, aki ennek többféle területén is otthonosan mozog, hogyan vélekedik a mai vadászati kultúráról?
Emlékszem, még az első FeHoVá-n régi vadászkönyveket árultam. Néhány óra alatt elfogyott minden, többször kellett az otthonom és a vásár között megfordulnom, hogy hozzak még könyveket. Azóta, úgy vélem, elég erős visszaesés történt ezen a téren, sok nívós rendezvény is kezdi elveszteni az arcát. Szerencsére azért kivételek is akadnak bőven.
